Esélyegyenlőség Skóciában

Skóciában az esélyegyenlőség már a születéssel kezdődik. Teljesen mindegy, hogy a baba a kórházban, otthon, vagy bábaházban születik, a lehető legjobb ellátást kapja, majd nagyon gyorsan mindenki hazamehet, mert otthon lehet a legjobban pihenni és összekapcsolódni a babával. A szülésznők, védőnők pedig napi szinten látogatják az anyát és a babát, hogy minden rendben van-e.

Aztán később a kisbabás család nincs bezárva az elkövetkező évekre a négy fal közé, mert tömegközlekedéssel is bárhová el lehet jutni és nem utolsó sorban fel lehet szállni könnyedén babakocsival és tolókocsival is. Mindenhol van pelenkázó és szoptatós helyiség, illetve mozgássérült mosdó is. Senki sem szól meg azért mert a gyerek esetleg ordít, vagy nagyobb korában hisztizik, itt tudják, hogy a gyerekek szoktak ilyet csinálni.

Ha sajnálatos módon a kisgyerek nem egészséges vagy fejlesztésre szorul, minden támogatást meg kap. Az én gyerekeim, mivel az anyanyelvük nem angol, előnyt élveztek az óvodai és az iskolai jelentkezésnél, mivel tudják, hogy mennyire fontos a beilleszkedéshez, fejlődéshez a nyelv ismerete. A nagyobbik fiammal hetente egyszer külön nyelvtanár foglalkozott, hogy az alapszavakat minél gyorsabban megtanulja. A kicsi pedig az óvodai várólista élére került, szintén a nyelvtanulás miatt. Az óvónénik pedig megtanultak jó néhány magyar kifejezést, hogy így is könnyebbé tegyek a picikém napjait.

Sem az oviban sem a suliban nem rettenek meg a problémáktól. A fogyatékkal élők, a súlyos allergiával, a viselkedészavarral, illetve egyéb problémával küzdő gyerekek is minden segítséget megkapnak, hogy együtt élhessenek, fejlődhessenek a társaikkal. Fejlesztőpedagógusok, ápolónők állnak rendelkezésre nap, mint nap.

A kisfiam ovis csoportjában van egy kisfiú, aki tolókocsival érkezik az oviba és a gégéjén keresztül lélegeztetik. Egész nap egy gondozónő csak vele foglalkozik és támogatja, hogy az ovis életben maximálisan részt tudjon venni. A csoportban lévő gyerekek teljesen elfogadják, megpróbálják belevonni a játékokba. A kisfiúhoz tekergő csöveket pedig szépen átlépik, átugorják. Nem csak a beteg kisfiúnak jó, hogy köztük lehet, hanem az egészséges gyerekeknek is, korán megtanulják, hogy mindenki más és attól még senkit sem kell kiközösíteni.

A nagyfiam iskolájában is sok a “problémás” gyerek. Az egyik 8 éves fiú speciális sisakban jár suliba egy ritka betegség miatt. Megható látni, ahogy együtt fut a többi nála jóval nagyobb osztálytárssal és azok vigyáznak rá, viccelnek vele, befogadták egy a többiek közül.

Sem az iskola, sem az óvoda nem azon van, hogy lehetőleg megszabaduljanak a nehéz esetektől. A gyerekekért vannak, hogy mindenkiből kihozzák a képességeihez mérten maximumot. És nem, nem magániskoláról, magánoviról van szó, hanem állami intézményekről egy tízezer fős településen.

De, ha csak a gyerekműsorokat nézem, ott is szerepelnek fogyatékkal élők, különböző országokból származó, más vallású, akcentussal beszélő műsorvezetők, színészek, mesehősök. Így már kiskoruktól kezdve ráébrednek arra a gyerekek, hogy milyen színes, változatos világban élünk.

Az anyagi különbségeket is szinte láthatatlanná teszik. Az iskola biztosítja a tanszereket, kötelező az egyenruha. Ráadásul az ebéd is ingyenes az első három évfolyamnak. Ha pedig valaki megbetegszik, akkor a gyógyszerek nagy része ingyenes.

Az esélyegyenlőség felnőttkorban is folytatódik, minden intézmény, közlekedési eszköz akadálymentesített. Rengeteg ingyenes színvonalas program, tanulási lehetőség áll mindenki rendelkezésére. A rászorulókat ápolók segítik a bevásárlásban, ügyintézésben, hogy az otthonukban tudjanak normális életet élni. Senki sem kényszerül arra, hogy bezárva töltse a napjait.

Nyilván sok minden pénzkérdés, de azt gondolom, hogy a szemlélet, a pozitív hozzáállás, a segíteni akarás még fontosabb! Ha nem a problémára, hanem a megoldásra, ha nem a másságra, hanem az azonosságra figyelünk, ha segítünk, és nem akadályozunk, sokkal élhetőbb lesz a minket körülvevő világ!