Nem hittem, hogy a nap hátralévő részéből még bármi jó kisülhet. A gyerekek nagyszerűen kipihenték magukat a hosszú hétvége alatt, mi kevésbé.
Ráadásul délután is aludtak egy jót. Így arra számítottam, hogy még este 10-11 órakor is nappaliban fogunk kergetőzni. Apával közösen ledaráltuk a szokásos vacsi-zuhi-pizsi programot, majd holtfáradtan ledőltünk egy kicsit a kanapéra, hogy erőt gyűjtsünk a ránk váró “ereszdelahajam” órákra.
De legnagyobb meglepetésünkre a két kicsikénk is odabújt közénk és csendben élvezték, hogy együtt vagyunk. Mi pedig Édesapával megfogtuk egymás kezét és egymásra néztünk: Kell ennél több a boldogsághoz?
